Elhagyatott ház

Égnek emeltem a tekintetem, és élesen fújtam ki a levegőt, sziszegésre hasonló hangot hallatva így. Egy újabb levegőadagot juttattam a tüdőmbe, belélegezve a por, és a korhadt fa illatát. Egy ember bizonyára prüszkölőrohamot kapott volna az itt áradó szagoktól, de engem igazság szerint megnyugtatott ez. Régiség-illat áradt az öreg házban, s erről néhány emberi emlék jutott eszembe, amikre időnként gondoltam, így nem felejtettem el soha. Gyerekkoromról semmire sem emlékszem, de kamaszkoromból sok minden megmaradt az elmémbe. Még anno Texasban volt egy lány, tisztán emlékszem arcára - már ha a homályos fátylon való áttekintést lehet tisztának nevezni-, haja színére, szemei ragyogására. Bőre fakó volt, akárcsak most az enyém, pedig ő nem volt vámpír, bár gyönyörűségét a természetfelettire is foghatta volna. Haja csillámló szőke volt, egy kis ezüstös beütéssel, szemei kék ékszerként ragyogtak, akárhányszor csak felém pillantott. Egy fontos estélyen vettem részt akkor, ő is jelen volt. Ott először szólítottam le, felkértem egy táncra. Persze a lány kevésbé volt szelíd, mint azt állította magáról, nem volt egy ártatlan bárányka. Félre-félre kacsintott más fickókra, s egyszer betelt nálam a pohár. Egy kacér pillantása után karon ragadtam, és kérdőre vontam, hogy mégis mit képzel. Megnyugtatott, hogy csak paranoiás vagyok. Persze aznap este rajtakaptam egy szakadt fickóval, aki már az egész városon végigment, már ha érthető, miről is beszélek. Vége szakadt a nagy románcnak. Soha nem gondoltam volna, hogy ezután még egyszer megjárom Maria-val... Aztán jött Alice, és nála gyönyörűbbet még életemben nem láttam. Megváltoztatott teljesen, én meg most elhagytam. Ilyenkor kedvem lenne darabokra szaggatni magam, és tűzbe vetődni, de azzal még többet ártanék szerelmemnek. Emlékeimet félretettem agyam egy eldugott rekeszébe, és lakatot tettem rá. Mostanában amúgy sem lenne tanácsos elővenni őket.
- Nem érdekel, mik történnek otthon. - szűrtem fogaim közt valódi méreggel. Ez egy őszinte mondat volt, nem akarok a családom felől hallani, attól csak rosszabb lesz minden. Talán pont ez a cél, hogy visszacsábítson, de én... nem... mehetek... többé... abba a házba. Az már nem az otthonom, csak egy ház. Olyan, mint a többi. Egy idegen ház, benne idegen lényekkel. - Nem tartozom közétek! - nevettem fel keserűen, bár a keserűséget sikerült elrejtenem belőle, így úgy tűnhetett, vidáman kacarászok, de gyanítom, Bella tudni fogja, hogy ez csak álca. - Ez nevetséges. Mikor adjátok végre fel? - kérdeztem gúnyos hangnemben, hunyorogva, és újra a plafonra pillantottam, amin elég terjedelmes lyukak éktelenkedtek, így látni lehetett az eget, és vajmi csoda folytán a szokásos köd sem takarta el a ragyogó csillagokat. - Hát, lehet, hogy te ráérsz, de én nem! - jelentettem ki vidáman. - Van jobb dolgom is, mint veled cseverészni. Például szárazra szívni néhány emberi testet.

A vámpírság sok esetben jót tett velem, de vannak bizonyos tulajdonságaim amik talán jobb lett volna ha nem hogy felerősödik, de egyenesen kihalt volna belőlem. De nem, egyenesen erősebbek lettek, majdnem mint a képességem. Így ha lenen eszem nem lennék bátor, ha lenne eszem, most elmenekülnék, mert ahogy Jasper állt ott morogva, vörösen izzó tekintettel, félelmetes volt. Tudom nagyon jól, hogy csak rám akar ijeszteni, azt akarja elmeneküljek. De a bátorság mellet a makacsságom is meg maradt így kijelenthetem, hogy egészségesebb lenne számomra menekülni. De ha menekülnék, az nem én lennék. Így maradtam, tudtam, hogy akármi is lett belőle nem bántana... (Legalábbis ezért imádkoztam, hogy legyen még egy csöppnyi józan esze, mert akkor a mindörökké Edwarddal kezdetű mondat nem lesz többé...)
Igaz nem menekült el, nem támadott meg, amit pozitív dologként könyveltem el, mindig pozitív embernek/vámpírnak gondoltam magam. Csak mindig rosszkor voltam az. És megint beláttam, hogy igazam volt. Igaz, hogy nem mozdult, de ott maradt és hangja ellenségesen csengett. Na nem baj legalább beszél, ha dumáltatom ki tudok húzni belőle dolgokat, ahhoz meg idő kell, sok idő.
-Hogy mit akarok,- hangom ártatlanul csillingelt,- hát tudod Edwardot mostanság Nessie meg Jake kapcsolata izgatja igazán. Engem egy kicsit elhanyagol és megint összevesztünk, nekem meg nem volt kedvem nézegetni a morcos képét. Hisz tudod milyen ha duzzog,- kacsintok rá,- így aztán eljöttem vadászni, és még nem volt kedvem hazamenni, és itt voltál te is.- folytatom csevegő hangnemben, mint aki épp egy kellemes tea délutánon szürcsöli a mézes teáját.
Tudom nagyon jól, hogy mi a célja, el akar üldözni, hogy szaladjak Alice-hez, és meséljem el amit látok, de ha azt hiszi megteszem akkor nem ismer eléggé...
-Nem azt mondom, azon kívül, hogy Alice és Esme érzelmei érdekelnek, te is érdekelsz, és a te nyomorod is, te is a család tagja vagy. - válaszom nyugodt hangon, majd a körmeimet kezdem el vizslatni mint aki azon gondolkodik, hogy milyen színűt mázoljon rájuk. Látom a vívódást arcizmai rezdülése mögött, tudtam, hogy érez még valamit felesége és a család többi tagja felé. Szép lassan fogok haladni, mint a kis herceg, amikor megszelídítette azt az állatot. Mint mikor Edwardot akartam megszelídíteni.
-Hát az elég sz@r ügy, mivel nekem egy egész örökké valóság áll a rendelkezésemre. Úgy tudtam neked is,- ráncolom össze homlokomat zavartan,- de akkor valamiről lemaradtam...?- húzom fel fél szemöldökömet kíváncsian, majd várakozón pillantok rá.

Lefagytam. Nem tudtam, mit tegyek, hogy mit is kéne tennem. Melyik részemnek engedjek szabad utat? Őrjöngjek, taszítsam el magamtól, és futamodjak meg? Hagyjam felülkerekedni az érzelmeim, és áruljam el, miért hagytam el őket? Melyiket kéne választanom, mit kéne csinálnom? De van még egy opció... Hazugság. Talán sikerülhet. Nem. Sikerülni fog! Csak hinnem kell benne, és menni fog. Nem cseszhet így ki velem a sors, nem gyűlölhet ennyire az élet.
Felegyenesedtem támadó guggolásomból, és közömbös arccal meredtem a lányra. - Mit akarsz, Bella? - kérdeztem éles, ellenséges hangon. Ha így nyilvánulok meg, Alice talán felhagy a reménykedéssel, ahogy a többiek is. Mert Bellából most hírmondó lett, és ha rajtam múlik, rossz hírekkel tér haza. - Csak azt ne mondd, hogy miattam aggódsz. Alice és Esme nyomora sem érdekel! - csattantam fel idegesen, és fújtattam egyet. Ő a földön ült, bepiszkolva ezzel ruháját, bár ez őt soha nem érdekelte. Vicces Bella. Én csak a hátsó falnak támaszkodva álltam, lezserül, arcomon ellenséges kifejezés. Pedig fájt, rettentően fájt kimondani ezeket a szavakat. Égtem, odabent, mintha valamiféle belső tűz emésztene fel, pedig csak a torkomban lehettek lángok, a szomjúság lángjai. Újabb ellenséges pillantást lövelltem a vámpírnő felé, holott legszívesebben kérdéseket tettem volna föl neki: Hogy van a család többi tagja? Hogy viselik a történteket? Alice reménykedik még? Hát a kis Nessie? Ehelyett csak három szót böktem ki. - Nem érek rá!

~Jasper~


Tegnap megint összevesztem Edwarddal. Még mindig Jacob miatt veszekedünk, bár most már túl lépett a féltékenységen. Most a kislányom miatt aggódott valamint amiatt a dolog miatt, hogy bevésődött vele. Igaz számomra is elég bizarr és fura dolog, de hát az élet meglepetései. Nem akaja Jacobot Nessie közelében látni. Én tudom milyen érzés lenne ez Nessie-nek, így kiálltam mellette és megint az lett a vége, hogy összekaptunk....


Már esteledett mikor erőt vettem magamon és lesétáltam a konyhába, egész nap ki se dugtam az orrom a szobából. Nem volt kedvem a morcos képét nézni, úgy is vagy Nessie... vagy Jacob lenne a téma és ahhoz meg végképp nem volt kedvem.
Na ennyit a szerencsémről, úgy látszik vámpírként is ugyan olyan béna vagyok, mint emberként. Ott állt az ablaknál és bámult kifelé, a borongós időt leste, nem mintha tudna tenni ellene.
-Szia, én csak még vala...- kezdte volna és a hangsúlyból világosan értettem, hogy még mindig ugyan azt fújja.
-Elég,- tartom fel a kezem védekezőn,- én megyek vadászni, éhes vagyok.Nagyobb gondunk is van most, mint Jacob. Ott van Jasper!- azzal sarkon fordultam......


Az erdőben gyorsan futtok, el akarom űzni agyamból a fájdalmat, a veszekedést, és ez most segít. Ahogy egyre gyorsabban suhanok megérzem egy őznek az illatát. Gyorsan lerendezem, mostanra megtanultam, hogy kell illendően "enni". Hihetetlen gyorsan megtanultam kezelni a vérjszomját, ami még második apukám is megirigyelné. Vagy különleges vagy béna vagyok, nem tudom.... Azt hittem átváltozásom után Edward hallani fogja végre a gondolataimat, de nem.
Nem volt kedvem haza menni, így inkább elindultam sétálni. Nem sokára ráleltem egy roggyant házikóra. Besétáltam rajta, és beszívtam a por illatát, vámpírként minden intezivebb és ez tetszik. Ahogy megfordulok Jasper áll előttem. Először azt hiszem hallucinálok, de hát a vámpírok nem hallucinálnak.
Néztem vörösben izzó tekintetét és nem akartam elhinni, szegény Alice...
-Jasper....- ennyit tudtam kinyögni, ő erősebb nálam és... ha megtámad....?
-Jasper,- kezdem újra erősebb hangon,- jó látni, hogy egyben vagy...- halvány mosoly terül el arcomon. tudom, hogy óvatosan kell beszélnem vele, nem akarom elüldözni, talán szót tudok érteni vele.
-Mi újság veled?- próbálom szóval tartani, és mint mellesleg leülök a koszos padlóra, mint aki egy tea mellett cseveg, remélem ő is így tesz.

Bella Cullen

Alkonyodott. A kaparó érzés a torkomban pedig egyre zavaróbb, és kényelmetlenebb lett. Nem várok tovább. - futott át agyamon. A városban sétálgattam, kontaktlencse takarta el vérvörös íriszeimet, és feltűnés mentesen sétáltam a kihalófélben lévő utcákon. Az arra tévedt embereket figyeltem, de mindegyik vagy kocsiba szállt, vagy besétált a házába, és feltűnést nem akartam kelteni. A külváros felé igyekeztem, mikor meghallottam egy különös zajt. Talán sírás. Közelebb lépkedtem, az erdő sűrűje felé, és megláttam egy fiatal lányt, talán húsz év körüli lehetett, akárcsak én, legalábbis kinézetre. Egy kidőlt fatörzsön ült, arcát könnyek áztatták, kezén-lábán több horzsolás is volt, az alkarján egy vérző seb éktelenkedett. Nem vettem levegőt, nem akartam tönkretenni ezt az "érzéki pillanatot". Húszlépésnyire tőle megálltam, és tettetett riadtsággal nézek vele farkasszemet. - Ké-kérem... segítsen! - nyögdécseli fogvacogva. - El-eltévedtem... már órák óta itt bolyongok! - sír fel erőtlenül, és arcát tenyerébe temeti. Nagyot nyelek, és megközelítem a lányt, kinek szőke haja gubancos, és levél-tarkította. Felhúzom a földről, magamhoz húzom, hátát simogatom, és nyugtatni próbálom, bár ajkaim gonosz mosolyra húzódnak a háta mögött. Mikor már nem kapkodja úgy a levegőt, kicsit eltolom magamtól, hogy a szemébe nézhessek. - Rajtad nem tudok segíteni... Magamon viszont igen. - rávillantom gúnyos vigyorom, mire egy meglepett, rémült szempárral találom szembe magam. A lány lerázza válláról kezeimet, hátrál pár lépést, de a farönknek ütközik, és hanyatt borul. A földön hátrál tovább, míg én komótos, lassú léptekkel, arcomon a gúnyos mosollyal indulok felé. Háta nekiütközik egy fának, s ott feltápászkodik, és futásnak ered. Halkan felkuncogok, és egy suhanással a lány előtt termek, aki élesen felsikolt, és visszafelé, a másik irányba kezd rohanni, majd' fejvesztve. Megrázom a fejem, ismét felnevetek, és a lány előtt termek. Még egyszer utoljára felsikolt, de ajkaim a nyakára tapadnak, és belemélyesztem fogaimat húsába, hogy vére lefolyjon a torkomon, ezzel csillapítva kissé az égető szomjúságot. Sikolya bugyogássá fordul át, majd elhal, s már csak egy kivérzett tetemet tartok karjaim közt.


A torkomban az égető fájdalom felére csökkent, s most a sötét erdőben suhanok. Egy korhadófélben lévő házikó előtt megtorpanok, ledermedek, nem mozdulok. Csak egy öreg ház, semmi több, de... Üres, és elhagyatott, amilyennek én is érzem magam. Rálépek a lépcsőre, ami nagyot nyikorog alattam, és sarkig nyitom az ajtót. Bent éles por és dohszag uralkodik, és a fából épült ház szúrágta falaival találom szembe magam. Egy reccsenés hangzik fel, és riadtan fordulok hátra, ami indokolt, hisz' Bella áll szembe velem. Mély morgás szakad fel torkomból, szemeim megvillannak, és tudom, el kell üldöznöm magamtól...