Fák sűrűjében

Rosalie

Muszáj felkapnod a vizet?...

Tudtam, hogy ki fog akadni, amint megszólalok, de kicsit felhúzott azzal, hogy elszökdös este, és erről egy szót sem szól, holott tudhatná nagyon is jól, hogy megértek mindent.
-Igazad van Lilian, hagyjuk a hisztit. Egyikünknek sem áll jól.-szólok vissza keményen, és tovább támasztom a fát, mert igazából nem tudok mit csinálni, végighallgatom amit a fejemhez vág, végül megrázom a fejem.
-Nem, nem vártam, hogy otthon gubbassz, nem is kérnélek ilyenre, de legalább elmondhattad volna, hogy mire készülsz. Tudod te milyen rossz úgy benyitni a szobába, hogy azt mondod elmész aludni, de mikor odaérek hűlt helyedet találom?-lépek hozzá közelebb, miközben hangom teljesen ellágyul.
-Féltelek tudod nagyon jól. És igen tudom, hogy Jasper nem engedne neked sem, főleg ha ott lennék, de kötelességemnek érzem, hogy megvédjelek. Tudod nagyon jól, hogy a testvéred kiszámíthatatlan.-rázom meg a fejem, és Rosalie arany szemébe pillantok. Lassan kifújom a felesleges levegőt, és hallgatom ahogy hazaküld.
-Rossz ajtón kopogtatsz bébi. Tudod nagyon jól, hogy most nem fogok hazamenni nélküled. Nem teheted ezt édes.-zárom újra a karjaim közé, és hagyom, hogy a hold fénye drága asszonykám arcára vetüljön.
-Most azért haragszol, mert utánad jöttem, vagy azért, mert kifakadtam?-kérdezek rá csendesen, és újra elengedem. Nem jövök rá, hogy mi is lehet a gond most. Vagy én vagyok túl hülye, vagy én vagyok túl hülye...

Annyi mindent átéltünk már mi ketten, most mégis be kell csapnom őt. Túlságosan féltem, megszűnnék létezni nélküle, elvesznék, belehalnék... Emmett az énem azon jobbik része, akiért mindenre képes vagyok. És most megvédem őt. Meg kell védenem attól a Jaspertől, aki képes lenne hidegvérrel elpusztítani. A testvérem megcsömörlött az embervértől és kifordulva önmagából elhagyott minket, s akárki akármit mond vagy tesz, sem Carlisle, sem Edward, de még a felesége, Alice sem képes megtalálni és a lelkére hatni. De miért hiszem azt, hogy nekem sikerülhet? Jasperrel a látszat ellenére mindig tökéletesen megértettük egymást. Néha nem kellettek szavak, elég volt pár gesztus. Jasper mindig is olyan volt nekem, mintha valóban az ikertestvérem lenne, s hozzá oly' szoros kötelék kapcsolt össze minket, hogy az évek teltével valóban a vértestvéremmé vált. De ha Emmettet is bevonnám az éjszakai magán útjaimba, félő, hogy nem jutnék olyan közel Jasperhez, hogy hatni tudjak rá. A férjem hajlamos meggondolatlanul cselekedni ha úgy véli csak a puszta ereje segíthet, főleg akkor, ha úgy gondolná veszélyben vagyok. Jasper pedig nyilván nem tárt karokkal fog fogadni ha rá találok. Viszont arra nem számítottam, hogy Emmett a mai éjjelen mégis nyomomba szegődik.

Mélyen az erdőben, a fák sűrűjének ölelésében sétálok, érzem Jasper illatát. Itt járt. A nyom még elég erősen érződik ahhoz, hogy tudjam alig egy órája mindennek. A vámpír biztos messze jár már.... Van elég esze ahhoz, hogy ne maradjon egyhelyben sokáig. Sötét ruházatom beleolvad az éjszakába, összefont hajamat csak a hold halvány fénye világítja meg. Emmett jelenlétét csupán akkor érzem meg, amikor előttem terem. Kiváló vadász, még mindig páratlan érzékekkel rendelkezik... Karjaimat összefonom szemrehányása közben, de reagálni sincs időm, csupán felcsattanni, mielőtt magához von és megcsókol. -Hagyjuk a hisztit Emmett McCarty. Olyan vagy mint egy durcás emberpalánta. Nem áll jól neked -Mondom mindezt amikor elenged és kifakad, és hátát egy fának döntve vár. Eddig csendben fortyogva tűrtem a sikertelenségeinket, de nem bírom már sokáig. Emmett lesz az, aki második körben (első kiborulásomnak az egész család tanúja volt) megkapja a haragom, bár nem érdemli meg, de nem értem mit várt tőlem. Lehet, hogy nem számított arra, hogy kihagyom Jasper kereséséből, de úgy tesz, mintha egy szent lennék akiben csalódni lehet. Nem vagyok szent, de a csalódás talán nem újkeletű dolog. Elég sajátságos felfogással rendelkezem, amit még ennyi idő múltán is szoknia kell. -Nem kértem, hogy fuss utánam. Az ég szerelmére Emmett! Mégis mit vártál? Hogy csendben gubbasztok a szobámban és Alice-t játszva lézengek, de nem teszek semmit? -Szilárdan mélyülök el a tekintetében, hangomban él lappang. Megfáradtan fújok ki egy kis adag levegőt tüdőmből, bár nincs szükségem az oxigénre, ez inkább egy megmaradt emberi szokás. -Mit gondolsz, miért nem akartalak belekeverni? Jasper engem nem bántana, de ha te velem vagy kevesebb esélyem van a meggyőzésére. -Isten látja lelkem, nem megsérteni akarom. Nála jobb szívű vámpír nincs a föld kerekén.... Viszont gyanítom mégis magára fogja venni a dolgot. Nos, akármennyire fáj is, egy kis időre elüldözöm magam mellől, addig pedig gőzerővel Jasperre koncentrálok. -Menj haza Emmett. Kérlek.

Rosalie

Hihetetlen ez a nő, nem hiszem el, hogy nem képes a seggén megmaradni. Hogy nem bízik bennem annyira, hogy elmondja mit tesz. Nekem is rossz, hogy Jasper nincs otthon, de nem szökdösök ki, hogy keresgessem. Hát ez hihetetlen, komolyan. Döngő léptekkel indulok át Edwardhoz, hogy megtudjam Rosalie merre lehet, mert nincs kedvem keresgetni, inkább azonnal találjak rá. Miután megtudom se szó se beszéd magára hagyom Ed-et, és suhanok is a mátkám felé. Hihetetlen, hogy erre képes. Csendben haladok, semmi nem árulja el, hogy jövök. Megpillantom a szőke fürtöket, és egy határozott ugrással előtte termek.
-Szép szökős esténk van, nem de Rosalie?-nézek rá szikrázó tekintettel, de rögtön magamhoz is vonom, és keményen, követelőzőn csókolom meg.
-Örülök, hogy megbízol bennem, és elmondasz mindent, igazán jó dolog utánad futkorászni.-tolom el egy kicsit magamtól, és felvonom a szemöldököm.
-Mond még is mire jó ez a titkolózás? Azt hiszed nem segítenék? Hogy nekem nem gondom, hogy Jasper visszajöjjön?-zúdítom rá azonnal a kérdés áradatot, és elengedve, egy fának dőlök, hogy megvárjam a válaszát.
-Hallgatlak.-sürgetem meg egy kicsit.